Gondolj gondolj gondolj

Egy kérdést azért nehéz eldönteni, mert az ember legalább sejti a lépés hibáit. Na ne agyaljunk, jöjjön egy kis irodalom. Parti Nagy, Hősöm tere, legvégéről lecsípve a legfinomabb részét...

Olyan hang volt ez, hogy ha egykori szomszédom köszönésre lendített, s hosszan kitartott szárnyával le nem intette volna, magától sosem hal el. De a fajvezetői mozdulat nyomában elhallgatott a tér, sőt egy pillanatra olyan csönd lett, hogy hallani lehetett a ködöt, e légi pitbullt, amint becsusszan az ablakomon.

Ebben a csőrkitátásnyi időben történt meg a trónfosztás.

Előbb néma és elszánt lökdösődésre, majd különös fehér villanásokra lettem figyelmes, ahogy felrobban egy napszemüveg, olyasmi fényekre. Talán látszott a kacsázó árnyék, talán nem, de két, fekete pihés bivalykéz hátulról átölelte a még tátott csőrű fajvezető elnököt, és akár egy tollboát, egyetlen határozott, nem is durva mozdulattal letépte a pulpitusról. Mindez a gondolatnál gyorsabban esett meg, Tubica Cézár a saját diadalmas lélegzetvétele alatt úgy tűnt el a palomizmus színpadáról, mint egy suhintásnyi guanó.

A korábbi szónok talán még ki sem szenvedett a szisszenő acélhurokban, mikor az én hősöm, mintha csak menteni akarná a menthetőt, odaszökkent az üres mikrofonhoz, kihúzta magát, majd szárnyas öklét a jól ismert palomista köszönésre lendítette. Fehér öltönye, szikrázó aranyinge kivillant a terepszínű köpeny alól.

Visszacsapó óriáshullám sem rogyhatna le hangosabban, az ereimmel, a csontjaimmal hallottam, ahogy a tömeg ismét fölhördül, és az eddiginél is nagyobb, bár talán szervezetlenebb üvöltésben, eszeveszett csattogásban tör ki. Ismét százával pukkantak a petárdakalácsok, durrantak és pörögtek a gránátkoszorúk, leírhatatlan volt a hangzavar, s mintha a tájfun szemében, hősöm ott állt a pulpituson gőgösen, magányosan.

Most bizony csak annyira hasonlítottunk egymásra, mint egy arc belső és külső oldala; nekem folyt a tátott puha számból a könny és a nyirok, neki villogott a bronzkemény, peremes mosolya. Egyenesen rám bámult az egyetlen működő kamerán keresztül, mely közvetlen közelről, a süket képernyőn keresztül mutatta, és platina csőrvédőjét félretolva egyszerű, könnyű szavakat formázott: ki fogunk tömni, fajmajomkám! Erősen, gondosan artikulált, kétsége sem volt afelől, hogy látom, és hogy el tudom olvasni, amit mond.