Szóval, elején kezdve a mesét, pénteken melóból rohantam a 18:05-ös vonathoz a Délibe. A vonat tömve. Az az a fajta vonat ahol mindenhova ki van téve a dohányozni tilos jel. Ezzel azért messze túllőtt valaki a célon mert így a dohányosok úgy érzik hogy akkor bárhol dohányozhatnak. A leggyakrabban feltett kérdés az volt hogy "Bocsi, dohányoznál máshol?" Aztán meguntam hogy ennyi embernek vagyok útba és inkáb kerestem másik helyet, de mindenhol dohányoztak a vonaton, kb végigjártam az egészet. Ritka a kultúrált dohányos. A vonat csak ment két órán keresztül, semmit nem lehetett látni csak a holdat. Aztán a cigifüst beszivárgott a szemem és az agyam közé és már azt se láttam. Innentől kezdve nem vagyok biztos abban hogy amire emlékszem tényleg megtörtént, lehet hogy egy alternatív valóságban voltam, talán vagyok még most is ahol kötelező dohányozni és a dolgok kicsit másként történnek vagy fogódnak fel mint "normálisan".
Veszprémből a megszüntetésre szánt kis pirossal Zircre, Zircen pedig 2 óra várakozás a csatlakozásra. Máshogy nem lehetett. Elég szarul van megszervezve a közlekedés, igyekeznek minnél több motivációt nyújtani egy autóvásárláshoz, de én keményen ellenállok.
2 óra éjjeli városnézés után végre megjött a busz, és éjfél tájékán már közel voltunk Bakonybélhez, csak én agyilag már nagyon fáradt voltam és időnként kimaradt egy 5perc :) El is szúrtam egy kicsit és eggyel elöbb száltam le, de inkáb elöbb mint egyel késöbb. Mindenesetre fél 1 körül odaértem a szállásként megjelölt iskolához, ami csak állt sötéten és némán lakatal zárt kapukkal. Azért ez még nem riasztott el és beugrottam megnézni hogy helló mi van, de miután megrugdostam minden ajtót és kaput, rájöttem hogy itt tényleg tökre senki sincsen. Kimásztam és az első szembejövő alkesztól megkérdeztem hogy van-e másik általános iskola a faluban. Negatív. A következő kocsmázó banda viszont nagy szerencsémre a Lemaradás SC volt, akik mint sporttárst befogadtak reggelig. Nem nagyon ellenkeztem mert igen nagy zimankó volt már és nem móka odafagyni egy buszmegállóhoz. (Valamint megigértették hogy részt veszek a Lemaradás 100-on). Azért leadtam egy vészjelzést Daninak hogy ha tud szóljon Szandrának hogy valami gebasz van a túrával. Egy SMS érkezik egy alternatív valóságból, értelmezhetetlen, érthetetlen.
Reggelig félálomban.
Arra emlékszem hogy valaki átugrott rajtam, amikor kiment hányni, aztán panaszkodott a bakancsom szagára. Azért meglepődnék ah a bakancsom lett volna ilyen hatással a gyomrára, de egy alternatív valóságban végülis biztos ilyen is lehet. Én meg csak feküdtem mint egy hulla álom és ébrenlét határán. A törpök élete se csak játék és mese, erre csak ezt tom mondani. Reggel 6 elött felbootoltam, elindultam a sulihoz.
A sulinál pedig 5 túrázó külsejű arc fogadott. Ismerős arcok. Nem ők a szervezők, ők se tudják hogy hol vannak a szervezők. Ekkor elengedtem még egy SMS-t a szervezők telefonjára hogy "Én itt vagyok te ott vagy, én jól vagyok, te hogy vagy?" Meg egy erősebb figyelmeztetést Daninak hogy valami télleg nincs rendben. De csak Dani válaszolt, remélem nem ébresztettem fel reggel 6kor.
A nép pedig növekedett, már 20an voltunk, senki nem tudott semmit. Ekkor én azt döntöttem hogy ha már itt vagyok akkor túrázni fogok. Nem minden nap jön el az ember egy 6 órás éjszakai utazáson keresztül egy alternatív valóságba, ide Bakonybélre. És megindultam dél felé, bedobtam valami kis reggelit és hajrá. Cefet egy köd volt, fogalmam nem volt hogy merre lehet dél, nos az a dél ami felé elsőre megindultam az valójában észak volt. Erre egy idősebb túrázó nő fel is hívta a figyelmem, itt kezdhetettem visszatérni a nem alternatív, vagy legalábbis némileg megszokottabb valóságba. Visszafordultam a tényleges déli irányba, amerre Herend található, hogy én akkor most hegyen, völgyön és alternatív valóságon át lerontok Herendre.
És innentől egy majdhogynem megszokott túra történt. A köd eleinte nem nagyon oszladozott, nem látni a napot, csak térképpel és iránytűvel lehetett tájolni. Valami vallási helyhez jutottam a sárga jelet követve, nagyon szép hely, kattintgattam a fényképezőgéppel. Sajnos a pendriveomat egy kettővel ezelötti valóságban elhagytam, úgyhogy várnotok kell amíg valamelyikben visszakapom.
8 óra után a nap végre megemberelte magát és a sűrű ködön keresztül kipislantott, homályos fehér korong az égen, elötte faágak látszanak. Akkor ez már valami erdő lehet. Fél óra alatt a nap összeszedte magát és jobbára feloszlatta a ködöt szép fényeffektek között. Szeretem nézni ahogy a nap csak teszi a dolgát, mennek egybe a hidrogén atomok, közben a fák sárgában és a fény is halványsárga rajtuk. Érdemes így késő ősszel korán reggel kibóklászni akárhova ilyenekért.
Délelött volt már javában amikor felértem a Hajagra. Itt valami idióta rovarinvázió zajlik most 15 évvel azután hogy az oroszok elmentek innen. Már ők se védhetnek meg minket a mutáns öngyilegyektől. Az avarban bújnak meg, és valahogy piszok keményen rákapaszkodnak az ember kezén a szőrre. De nem csípnek, csak ott lapítanak. De nekem ne lapítsanak, inkább én lapítottam őket. Kommandós légy, nagyon szívós. Már se szárnya se lába de még kapaszkodni akar. Ilyen is csak egy alternatív valóságban lehet, tök logikátlan viselkedés.
Na, és akkor a Hajag, elhagyott szovjet légvédelmi bázis.
Szart, elöbb a három orosz pilóta emlékműve, akik a 70-es években valamikor rossz magassági adatokat kaptak és egy kilóméter hosszan 3 MIG vadászgéppel letarolták az erdőt. Az idős úr aki kicsit arrébb beszélt nekem a környékről mondta hogy még ma is találni repülőgép darabokat azon a sávon. És amikor meglátta a nyakamba akasztott fejlámpát azt is mondta hogy a Hajag bázisra vigyek magammal pótégőt mert ha ott lent kialszik akkor nem találok ki.
Na és akkor most jön a Hajag, 15 évvel ezelött elhagyott szovjet légvédelmi bázis. Lezárt terület. De azért megnéztem, persze törvénytisztelő távolságot tartva. Hatalmas, méter vastag vas kapuk a bunkerek bejáratán, a portásház ablaka is befedve vaslemezekkel. Helyenként egy-egy ajtó felfeszítve, ezek a kicsi személyi ajtók. Kicsit a saját gyerekkoromban éreztem magam, akkor is bóklásztunk nagyokat a lőtereken, elhagyott bunkerokban, csak akkor még bent voltak az oroszok.
Aztán itt a sárga jelet jól elvesztettük és egy sráccal kerestük nagyon, rendkívül trükkösen van megoldva, elmondom: A ruszki laktanya elütt a sárga jel elmegy nyugatra, ott eltűnik. Ne kövessétek a sérga kávémag jeleket, azok nem vezetnek vissza rá, az teljesen más. Ne is menjetek nyugatra, a laktanya melletti betonúton keletre, és párszáz méter múlva az azt keresztező sárga kereszt jelen le délnek. És lássatok csodát, itt egyszercsak valahonnan visszatér a sárga jel. De nem egy másik útról, hanem csak úgy. Ilyenek vannak, úgy látszik. Alternatív világokban vannak irányított élekkel reprezentált utak is, ez egy ilyen lehetett.
Leértünk Herendre lassan, persze én még néztem mindenfele mert szép nagyon az ősz. Herendről meg azonnal jött a vonat, elhozott hazáig egy átszállással.
Ennyi, többet nem tudok mondani. Remélem nem érte valami baj a túra szervezőit, és amennyiben nem és otthon tömték az asszonyt a bevállalt dolgok helyett, akkor úgy 80-100 túrázó közt én is kissé neheztelek rájuk, főleg az éjjeli szállásommal kapcsolatos nehézségek miatt. Viszont nagyon szép ilyenkor a Bakony, az azért kárpótolt.
Ja és köszi a Lemaradás srácoknak, nélkülük lehet befagytam volna egy buszmegállóba.
No, sikerült pár képet összedobnom a Hajagra vezető út szebb darabjaiból. Ez meg a kis tó mellett a giccses őzike a pappal, általában sugárban hánynék tőlük, de egy ilyen ködös orromigselátok reggelen a tó partján egészen hangulatos volt ahogy állt és nézett ki a fejéből a szobor.
